2017. március 16., csütörtök

01. Betegnek nyilvánítva




A mesélő: Robin


Nem búcsúztam el a szüleimtől. Nem is igazán bánom, ha megtettem volna, olybá' tűnne, mintha soha többet nem látnám őket. Ám ez csak egy jó hosszú nyaralásnak tűnik a szememben, főleg amikor leszállok, és meglátom a rengeteg különböző korú embert a várakozóban. Gondolom nem egy helikopterrel fognak minket vinni.
A bőröndömet leadom az arra kijelölt helyen, csak egy kisebb hátizsák marad nálam. A felszálláshoz való várakozás közben megkérdezik a nevem, és mikor elárulom a férfinek, kedves mosollyal az ajkain a gépemhez vezet. Gyorsan hátranézek a világra, amit magam mögött tervezek hagyni. Elbambulok egy percre, egy kéz ébreszt fel, ami a vállamra telepedik.
- Sokkal jobb világba kerül, kisasszony - próbál biztatni a pasas az elindulásra. Nem válaszolok neki, mindössze egy apró bólintást engedek meg magamnak, aztán követem is a végezetem felé.
Nagy kislány vagyok már, jól bírom a rázkódást, a több órás vonatúttal sem voltak különösebben problémáim, épp ezért alszom végig a repülést is. A fülhallgatóm szüntelenül tömi belém Led Zeppelint, én pedig örömmel fogadom a zenejátékot. Fel kell ébreszteni leszálláskor, meg kell dörgölöm a szemem, hogy a kókadtságom miatt ne maradjak le az élményről, mert nem szabad.
Már messziről is gyönyörű. A leszállópálya láthatólag el van kerítve a többi résztől, ahogy a lábunk talajt ér, máris invitálva vagyunk a sétára, méghozzá egy víz alatti alagútrendszerbe. A legelöl sétáló nő elmondása szerint ez sokkal látványosabb megoldás volt egy egyszerű hídnál. Nem tagadom meg a szavait, de valószínűleg drágább is. Ki öl ennyi pénzt egy szanatóriumba? Mindenesetre nem panaszkodom, csak nagyra nyílt szemekkel figyelem a mellettem elterülő éjfekete vizet, melyből néha elő-előbukkan egy-egy hal. Nem sok mindent látok annak ellenére, hogy mennyire koncentrálok, az úszó állatokon kívül néhány nagyon furcsa formájú kő is megmutatkozik.
Mivel éjszaka van, fent sem javulnak a körülmények, a lámpák is csak annyit mutatnak, amennyit a hatósugaruk megenged. Látom a kovácsoltvas kaput, a parkokat, a szökőkutat, amit megkerülünk, és ahogy közelebb érünk, világosság válik, hogy a "kórház" olyan, mint egy középkori várkastély. Talán az is, restaurált állapotban. Az előcsarnok immár teljes pompájában tárul elénk, az én egyszerű, szegény felfogású elmém fel sem bír dolgozni ekkora luxust. Görcsösen markolom a bőröndömet, amit rögtön leszállás után kaptunk vissza.
- Robin Blair White - hallom meg a nevem. Nahát, kifejezetten gyorsan végigszaladtunk az ABC-n. A körülöttünk összegyűlt tömeg is lassan oszladozni kezdett, gondolom az ittlakók csak megállapították, hogy újabb adag friss és kevésbé friss hús érkezett.
Átveszem a kulcsom, kapok eligazítást a szobámhoz, és el is indulok a elfedezőútra. Megmászok egy emeletet, és már épp nyitnám ki az ajtót, amikor csúnyán megzavarnak. Méghozzá elég durva módon. Vékony testem elkenődik a padlón, rosszallóan vonom össze a szemöldököm és nézek fel a mellettem álló fiúra. Az első, ami megfog, az a szeme. Aztán kinyitja a száját, és szertefoszlik az enyhe, hirtelen fellobbanó szimpátia.
- Szia, sietek, ha megbocsájtasz - lép át, és indul tovább futkorászni, de megtorpan és még visszanéz rám. - Jé, te nem is vagy olyan öreg.
Valahogy így kezdődött az ismeretségem Shawnal. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése