2017. március 21., kedd

02. Hé, te is meghalni jöttél?

Bővült a szereplők menüpont. 




A mesélő: Robin

A gyógyszer, ami lecsúszik a torkomon, mindig keserű. Igazából lehet nem vízzel kellene szednem, de az édesebb ital csupán az ízét csillapítaná, és az okát nem szüntetné meg. Azóta vagyok beteg, mióta az eszemet tudom. Fiatal voltam, amikor diagnosztizálták nálam a koszorúér-betegséget. Szerencsétlen dolog, tudom, de megtanultam vele együtt élni, talán. A műtétre még mindig hevesen rázom a fejem, az én mellkasom zártan a jó, nem felnyitva.
Felállok és megnézem a szobám ajtajára kiragasztott napirendemet. Már rég az uszodában kéne lennem, de kicsit később keltem, mint nyolc óra. A délelőtti nap sugarai bőven csiklandozták az arcom, mikor kinyitottam a szemeim. Rossz tulajdonságom, hogy úgy alszok, mint akit lelőttek. Kétszer. Agyba. Felőlem atombombát is robbanthatnak mellettem, az se nagyon érdekel. Egyébként továbbra sem vacakoltam a cuccom kipakolásával. Úgyis itt maradok a halálomig, szép lassan kikerül minden a bőröndöm.
Belebújok a mamuszomba -pingvines, marha felnőttes-, és kicsoszogok az ajtómon. Ugyan lubickolni nincs kedvem, de megöl a szoba monoton zártsága. Szeretem a társaságot, de nem sok velem egykorú személyt láttam eddig. Nem panaszkodhatok, bírom az öregek mesélését, és az ő idejüket hallgatni a sajátom nézése helyett. Visszatérve a lényegre, lesétálok az első emeletről - százkettes szoba -, egyenesen a hatalmas aulán át a kertbe. A kezemben a tegnapi napon kölcsönzött könyvet szorongatom. Hihetetlen, hogy ennek a helynek még saját könyvtára is van. Mintha egy komplett városba költöztem volna egy rehabilitációs központ helyett. Tényleg úgy érzem magam, mint egy temetőben. (Furcsa látkép, de gondolj csak jobban bele.)
Süt a nap, páran, akiknek szabad foglalkozásuk van, itt téblecolnak, esetleg valamit játszanak, keresztrejtvényt fejtenek. Lehunyom a szemem, hagyom, hogy a nap megmelengesse az arcom.
- A lány, akinek Shawn nekiment - hallok meg egy határozott férfihangot. Nem tudom beazonosítani, szóval inkább ránézek. Magasabb nálam, de alig, beszédéből jól kivehető az akcentus, ahogy angolul próbálkozik kommunikálni. Fekete hajú, barna szemű, nálam valószínűleg fiatalabb fiú, kedves mosollyal és egy felém nyújtott jobb kézzel. Készségesen  elfogadom, örülök, hogy ő még nem aszódik. - Robin, ugye? Ercole vagyok.
- Örvendek - bólintok neki, és még csak nem is hazudok. Hogy nem találkoztunk még, pedig már két napja itt vagyok. Érted a szarkazmust? Fellobban bennem a kíváncsiság, hogy egy ilyen friss kisugárzással rendelkező hímegyed mit keres itt, de nem kérdezem meg. Pofátlanság lenne. - Shawn? Ő az, aki letarolt a folyosón, mint a bowlingbábút szokás?
Mosolya kiszélesedik és megvillantja a fehér fogsorát.
- Elég ügyetlen kölyök, de nem rossz indulatú. Bizonyos esetekben - teszi még hozzá, amit nem tudok normálisan értelmezni. Láthatja, hogy nem tudom beazonosítani a mondanivalóját. - Neki inkább agyi beütése van, mintsem fizikai. De egy idő után megérted. Nem lövöm le a poént. Szeretem az emberek reakcióját, mikor rájönnek.
- Nagyon kedves...
- Tetszik a hajad színe - vált hirtelen témát. - Festeted?
Megrázom a fejem.
- Rosszabb napokon és télen máshol is ilyen árnyalatban virít. - Szerencsétlen gyerek pár pillanatig szikrát sem kap, aztán elneveti magát. Nem zavarja a sok felénk forduló tekintet, talán a mentalitása miatt.
- Oké. Mit szólnál egy randizhoz a büfében? A kórházi kávé pocsék, de legalább megismerhetsz.
Mindig is tudtam, hogy az olaszok lazák, de azt nem sejtettem, hogy ennyire. Mégsem idegesített ez annyira, hogy helyette elmenjek úszni.



Nem megy az alvás, ezt már harmadjára tapasztalom. Előző éjszaka is nagyon szenvedtem, ezért csúsztam el a reggeli teendőimmel. A szívem elégtelenségeit már képes vagyok semmibe venni, de éjjel kettő tájékában nem szokása felcsúszni a torkomba. Fel kell ülnöm, és letörölnöm a homlokomról az izzadtságot. És akkor meghallom.
A sikításba beleremeghet az épület, talán az azt megelőző hullacsend miatt. Finoman megugrok a hangra, és ahelyett, hogy bebújnék a takaróm alá, elhitetve magammal, hogy a túl sok horrorfilm miatt képzelődök, ösztönösen kirohanok a folyosóra. Nem csak én, még pár értetlen, álmos alak feltűnik a hosszú fehér hálóruhában, mezitláb. Avagy, ahogyan én is. Lehet az éberségem miatt, de én vagyok abban az állapotban, hogy nekilóduljak az irányba, amerre hallani véltem a visítást. Egyetlen ajtó van nyitva és csak abban a szobában ég a lámpa. Minden sejtem tiltakozik, hogy benézzek, mégis megteszem. Az ember vonzódik a rejtélyek felé, de talán hibázik vele. Ahogy én is hibázok.
A földön vértócsa lesz egyre nagyobb, a bent lévő idős hölgy pedig ennek szemmel láthatólag nagyon örül. Harsányan kacarászik a saját belsőszerveinek látványára. Nem zavarja a fájdalom, mintha csak élvezné, farkasvigyorral fűszerezett arcát felém fordítja. Közeledni kezd, én pedig ezzel egyetemben hátrálni, de mögöttem fal van. Megáll közvetlen előttem, érzem a leheletét, a vér fémes szagát, de nem ér hozzám.
- Látod? - nyekergi ki, míg a bal kezére helyezi a saját hasából lógó bélkacsot, hogy aztán megsimogathassa az arcomat. - Te is pontosan így fogod végezni.
A semmiből kerül elő egy baseball ütő, és tünteti el előlem az eltorzult pofát. Immár rám is vér kerül, a merénylő nem kímélte az áldozatát.
Én pedig ebben a pillanatban hányom el magam. A körém gyűlő embereket eddig észre sem vettem, csak amikor hasonló hangfoszlányokat kapok el fél füllel. De mielőtt elájulhatnék, felkaparnak a földről, ahova lecsúsztam, és elkezdenek vonszolni. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése