2017. augusztus 20., vasárnap

04. Bűntársak

A mesélő: Robin


A kezdeti sokk kiheverése után úgy döntöttem, hagyom a dolgot, mert bármennyire erőltettem a teljes döbbenetig az egészet, semmit nem tudtam kihúzni a fiúkból. Nem tudom, át akartak-e verni, de ha igen, akkor elég jól csinálták, mert a tanácstalanság akkor rohamozott meg, miután letisztáztam magamban: tényleg fogalmuk sincs, miről beszélek. Álmodtam volna? Mert az teljességgel lehetetlen. Már csak azért is, mert minden olyan valósnak tűnt - a vér fémes, gyomorforgató szagától kezdve, a cuppogó, fröcsögő hangokon keresztül a látványig.
A végén el kellett döntenem, hogy nem fogok ezzel foglalkozni. Már csak azért sem, mert kezdtem észrevenni magamon az őrület apró jeleit. A számat cafatosra harapdáltam, Ercole szólt rám, amikor már majdnem megszabadítottam magam az alsóajkamtól. Az egyik nővér megszánt egy kenőccsel is, mondván, jobb lesz tőle.
Hát nem lett. Az égető csípésen kívül csak arra volt jó az a vacak, hogy a bőr immár nem cseresznye pirosan, hanem sötétlilán mutogatta magát. Rosszul voltam, ahányszor bele kellett néznem a tükörbe, szóval onnantól nem használtam. Három napra rá meggyógyult. Valami nagyon nem tetszett nekem, és ez a nyugtalanító érzés lassan aludni se hagyott.
Shawn viselkedése csak hab volt a tortán. Mintha a srác napról-napra kicserélné az emlékeit, de végül az olasz szánt meg némi magyarázattal: hogy disszociatív személyiségzavarban szenved. Így meg kellett tanulnom élni a napi változásokkal, és nem volt egyszerű. Rex például egy világi seggfejnek bizonyult, a bunkóság mintapéldányának, aki akkor is beszólt valamit, mikor viszonylag normálisan néztem ki, de hála a jó égnek, nem csak nekem. De Virgil ennek teljes ellentéte, egy igazi cukorborsó, és minden percet imádtam, amikor "a felszínen volt".
Shawn-al, mármint az igazi Shawn-al még sosem volt szerencsém beszélgetni. Ercole azt mondta, nagyon ritkán bújik elő, és akkor is általában ha teljesen egyedül van. De az én oldalam már fúrta a kíváncsiság. 


A Poveglia nagyon sok különböző érzést ébreszt az emberben. Lehet utálni, és imádni, de nem hagy hidegen senkit. Ahogy engem sem, én pedig kimondhatatlanul gyűlölöm ezt a kócerájt. Valami olyasmiben bíztam, hogy itt meggyógyítanak, de eszükben sincs. Szigorú szabályokhoz igazítjuk a napjainkat, tesszük, amit a doktorok mondanak, és úgy teszünk, mintha ez élet lenne.
Haza akarok menni.
Még nem mondtam senkinek, hogy milyen terveim vannak, megleszek én a szívbetegségemmel, a borzalmas családommal, csak ne itt. A hideg is kiráz ettől az egésztől. Szóval megszokásommá vált ellógni a foglalkozásokat, és szerintem az ápolómnak, a harminckét éves Luceron-nak a töke is kivan velem. Mivel férfi, de ez nem akadályozza meg, hogy végig ott legyen velem, amikor meztelenül fürdök a közös tusolóban. Ami nem igazán zavar, tekintve, hogy akkor mindenki meztelen. Szóval volt már szerencsém a barátaimat is Ádámkosztümben megcsodálni. Luceron viszont egy rémálom - gúnyos, durva, egy igazi szemétláda az egész ember, ahogy van. Ki nem állhatom, minden alkalmat megragad, hogy kitoljon velem.
Mezitláb járom jelenleg Poveglia kertjét, és úgy teszek, mintha nagyon érdekelne az egész. Az őrző-védőmet elhagytam valamelyik folyosón, nem tudott elég gyorsan utánam futni, mert elsodorta az embertömeg.
Meglátom Shawn (testét), és feltűnik valami. Hogy olyan hely felé megy, ahova nekünk nincs bejárásunk.
Kapkodni kezdem a csülkeim, és megérintem a vállát.
Kíváncsian fordul hátra, és finoman elmosolyodik. Aha, szóval akkor Cole-t fogtam ki. Szerencse - talán a legrendesebb, legegyenesebb személyiség.
- Robin, szia - suttogja, és arcon puszil. Rámosolygok. - Ne értsd félre, én csak... Kirúgtam a labdát....
Azt mondtam, egyenes, mi?
- Nekem ne hazudj. Menjünk, veled tartok.
Elvigyorodik, és  megfogja a kezem, hogy együtt kiszökjünk egy olyan területre, ami tiltott. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése